Az asztalon büszkén feszítenek
a hidegtálak, s a pezsgőspoharak is
felsorakoztak már a köszöntőhöz
a híres traumatológus és
az egyetemi tanár még összeröhög,
aztán beáll a körbe meghallgatni
a pedikűrös üdvözlő beszédét
pusztul a tálról az ennivaló,
fogy a pogácsa és a vörösbor,
már teli hassal hallgatják – névsor szerint –
az elmúlt évek ezernyi
apró-cseprő történetét,
a nagydoktori megírásának fordulatait,
a hírközlési hivatal átszervezésének
gyötrelmeit
kinn a teraszon
újra összeállnak a régi klikkek,
a kapugyártó és a városi főépítész
újra elsüti a régi viccet
– én nem értem, a Nagy Árpi mindig ülve felel? –
és megtörténik újra a csoda,
nincsenek ráncok, ősz hajszálak, fölös kilók,
csak ők vannak,
a régi arcok, a tizennyolc évesek
és nevetnek teli szájjal a sötétbe borult teraszon,
az időtlen csillagok alatt
a miniszter úr lassan búcsúzik, készséggel vállalja
a gyalogosan érkezett bérelszámoló hazaszállítását,
a szerkesztőnő – egykori magyartanár –
virágcsokrába kapaszkodva elköszön,
széled lassan a társaság,
köszönetek, egy-két utolsó tréfa.
Aztán elhal a nevetés
és üresen ásít a terasz
az iskola udvara fölött.

(Mezei Katalin)