Amikor még nem fénylett a nap,

Az ég sem kapta meg a csillagokat.

Nem volt meleg, nem volt hideg,

Nem volt semmi, mit lényünk érinthetett.

Csak szálltunk a semmiben,

Kerestük az utat, ami még nem létezett.

Egymás mellett, ismeretlen lelkek,

Vágyakkal tele, az életet remélve.

Nyugalmat táplált felém jövőnk tiszta képe,

Láttam mi vár ránk, s hol lesz majd a vége.

És tudtam, mikor zúdul ránk bűneinknek terhe,

S szörnyű szenvedéssel tör majd életemre.

De gyötrő fájdalmamban egyre tovább láttam,

Tudtam, s hittem, hogy jön majd egy varázslat,

Mi visszavezet hozzád, az örök világba,

Összefonja létünk, a teljességgel áldva.