„Végül is az első szerelem, mindig próbatétel, mindig szerencsétlenség, szép szerencsétlenség” (Milan Kundera)

Az, az ősz hosszú és hideg volt,
minden bánatát magaménak tudtam,
szeretnem kellett az átfestett parkokat,
az elhaló leveleket, az esők hozta komor délutánokat,
a fák közül előkerült házakat,
miket ügyesen rejtett a nyár-meleg táj
és igen, szeretnem kellett valakit magunk közül.

Mielőtt berekedtem s mielőtt fájdalmam talpra állt volna,
megláttalak a pásztázó reflektorok között,
s a megázott utcák rengetegében,
a kanyargó esők hátának dőlve életem első,
egyetlen szerelmét vallottam be,
minek jó egy éve lába kelt már,
s mit egy egész élet boncol majd, íze és fajtája szerint.

1999