„…a szép nem meddő eszmény, hanem az élet legnagyobb erőfeszítése.”
 Márai S.

”
mondd csak!
mondd csak azt, hogy céltalan,
divatjamúlt és hasztalan igyekvés,
lődörgő képzelet,
képzelgés, mely játszani engedett,
akár a táj, a tér a tónusok,
bármilyen egekbe fúrhatod arcodat,
az alfánál tovább kicsivel sem vagy,
csak az erőlködés s az akarás marad,
s a cél, a cél, a cél a horizont vonalán…

- védd magad!

minek hazudsz a csúfságra álcát,
hideg szemekbe csillagot,
minek kaparsz a rothadásnak sírhelyet,
s a fénynek ablakot?

minek vezetsz az elvekről listát,
elvész a szó sok jaj között,
minek költöztél emberi testbe,
ha csak az ideákhoz van közöd?

””
egyenes út a végzet, föl minek díszíted?

”””
A bőr színe,
A húsé – ahogy haladok,
A csontoké, s a csontokon
Lilába hajló cafatok,

Hol mély,
Hol egészen halovány,
Torlódó gyönyör, vagy
Lakattal zárt talány,

És ismétlem,
Ismétlem magamat,
Szavalom és
Rímelem a szavakat,

Mert szépet,
Szépet, szépet akarok,
Bármilyen valóság fölé is hajolok,

Csak a  szépség,
Oldja meg ereim,
Ezért a vers is,
„látjátok feleim…”,

hogy porladunk…

De a bőr színe,
A húsé – ahogy haladok,
Az inaké, az izmoké
S a hajlatok

Grafitszürke satírja,
Milyen gyönyörű,
Szívemet koptató
Köszörű…,

Mert elhasznál,
Elhasznál a szépség
- módfelett,
de szépség nélkül,
vessző sincs, sem ékezet…