még folytatom amíg tudom,
bár ferdül a száj s szemeimtől egyre távolabb görbül,
csömörödöm s bármire, akármi másra éhezem
s mintha tudtom nélkül élnék vezetem ezeket a sorokat,
átszökve a margókon, a lapszéleken, az asztal sarkain is…

csak a megállás nehéz,
amikor a szép és kunkorított vonalak után
odaerőlteted azt a véget jelentő pontot,
ami végképp a végtelenségbe vezet,
izgalmat lop a szavakba és ablakhelyeket vág,
helyet csinál, nagyot, örökké tovább tágulót…