Irány a természet!

Gyönyörű, harmatos, késő őszi vasárnapra ébredtünk. Pont olyanra, ami tökéletesen alkalmasnak látszik egy hatvanórás munkahét kipihenésére. Amikor az ember tízig ki sem dugja a lábát a takaró alól, és egyik fotelből a másikba dől szunyókálás gyanánt, egy kiadós ebéd után.
Álmodozásomból kedvenc kislányom indiánüvöltése riasztott. Kitalálta, milyen jó lenne kirándulni menni, és már meg is tárgyalta a kutyával, aki- úgy látszott- mindenben benne volt.
Apja próbált a párnák alól érvelni, hogy eme diskurzus lefolytatására rossz alanyt választott, mivel a kutya szavazata csak negyedrészt érvényes- négylábú lévén. Andikám nem igazán értette az összefüggését ennek a jelentős ténynek, de úgy vettem ki a hangzavarból, hogy nem is igen érdekelte. Sejtettem, hogy ezt most nem ússzuk meg, nincs mese, fel kell kelni. Végül is tényleg gyönyörű az idő, csavaroghatnánk egyet.
Ötleteim között szerepelt a Vár, valamelyik kilátó, esetleg Szentendre...mire gyermekem lehűtött, ő olyan erdőjárós, jelkeresős csavargásra gondolt.
Na nem. Azt azért mégsem. Én nagyon szeretem a természetet, de csak amikor az a lakáson kívül van, én meg belül. Nem tudom miért van ez így, de én természetimádat gyanánt elvagyok pár cserepes növénnyel.
Már rég rájöttem, hogy például a kert és én nem vagyunk kompatibilisek. Tíz évembe került, hogy meggyőzzem a szüleimet, ha azt akarják, hogy kimenjek a kertbe, kövezzék le. Lekövezték. S én most csak azért nem szoktam kimenni- mert egyébként tényleg szép lett, nincs egy fűszál sem sehol-, mert a bogarak valahogy megélnek a kövek között is. Nem utálok semmit jobban a bogaraknál. Szerintem ezt ők tudják is, mert mind megtalál engem.
Ebből a szempontból apósom telke kész katasztrófa övezet. Imád kertészkedni, s bár az egész területe nem nagyobb száz négyszögölnél, olyat nem nagyon tudok mondani, ami ott ne teremne. Az persze meg együtt jár a bogarakkal. Sok különféle bogárral. Ha meg valami mégsem terem, Laci bácsi gondoskodik róla, hogy - csupán a szomszédpukkasztás kedvéért- mégis legyen. Emlékszem hajnalonként, hogy kötöztük fel a fára a piacon vett vilmoskörtéket, és egyszer tényleg majdnem agyvérzést kapott a szomszéd, mikor az ő kertjében ceruza vékony sárgarépák nőttek, apósomé meg karvastagságú lett hirtelen.
Andika emlékeztetett rá, hogy ha már most a konyhában gyártanám a szendvicseket, az is késő lenne. Segélykérőn néztem életem párjára, de sajna őt is elkapta a lelkesedés- már elkezdett beágyazni. Ha nem vigyázok, még a végén engem is.
A következő gonddal a szekrény előtt szembesültem. Mit vegyek fel? Örök kérdés tudom, de most tényleg nem tudok mit felvenni. Nekem nincsenek túrázós ruháim. Valahogy kimaradtak az életemből. Még edző cipőm sincs, a kis tűsarkúim meg valahogy alkalmatlannak tűntek. Eszembe jutott anyu, hogy szenvedett a magas sarkú szandáljában, mikor megmásztuk a siklósi várat. Mentségére legyen mondva, nem oda indultunk.
Andika ezt a helyzetet is megoldotta. Szerinte a flitteres, kézzel festett, méregdrága farmerem pont megfelel erre a célra- úgyis utálják-, s mivel az ő lába lassan nagyobb mint az enyém, cipőre sem lesz gondom. Elnézve a negyvenes bakancsát, olyan nehéz felidézni, milyen volt, mikor a tenyeremben elfért a kis pufók talpa. Picit megnőtt.
Úgy döntöttek a Rám- szakadékhoz megyünk. Csodaszép kirándulóhely, gyerekkoromban voltam már ott. De emlékeim között valahogy olyan is szerepel, hogy egész nap mentünk, és mégsem értünk a végére, és estére lógott a nyelvünk... ja, és jól el is tévedtünk.
Eltévedni most is eltévedtünk, nem találtuk a parkolót. Csak a tábláját. Laci úgy gondolta, ott is jó lesz a kocsi, hiszen a táblán ötszáz méter a jelölés a turista házig. Próbáltam tiltakozni, hogy nem biztos, jobb lenne elgurulni a házig, de lehurrogtak. Úgy két órával és cirka öt kilométerrel távolabb ők is belátták, lehet, hogy tévedés a tábla. Vagy a felirata, vagy a helye. Már térdig lóg a nyelvünk, de még a parkolóig sem jutottunk.
Andika száz méteren belül éhes lett, majd szomjas, és pisilnie kellett. Istenem, lehet ezt még fokozni? Lehet.
Páromból kibújt a művész, meglátott egy méretes farönköt, ami szerinte pont jó lenne a szoborfaragási törekvéseihez. Szerintem pont harminc kilóval volt szebb és nagyobb, mint kellene, de merek én bármibe is beleszólni? Csak halkan javasoltam, mi lenne ha visszafelé szednénk össze, még úgy is majd öt kilométeren át cipelheti, de nem hatották meg az érveim. Szerinte nem erre jövünk majd vissza. Szerintem nem tudunk nem erre visszajönni, mivel csak ez az egy út vezet vissza a kocsiig, de már nem vitatkoztam. Végül is ő cipeli. A hátizsákot is. És ahogy elnézem, úgy tíz méter múlva már a gyereket is.
Nagy nehezen megtaláltuk az erdészházat, ahol tudtunk ebédelni, és végre találtunk egy térképet. Több út is vezetett a szakadékhoz, de egyik sem volt tizenöt kilométernél rövidebb. Ahogy elnéztem a sebességünket az előző öt kilométeren, nem hittem, hogy még ma oda is érnénk. Gyerek kiakadva, Laci már szunyókál is, a kutyának is lóg a nyelve, szóval nem igazán fitt a csapat. Mindenesetre elindultunk, jutunk ameddig jutunk.
Az első szakasszal nem volt nagy gond, enyhén emelkedő terep, kitaposott ösvény, látható jelzések... csak a kutyát kellett keresni sokáig. Nem találtuk sehol, pedig virítani szokott a fehér bundája. Viszont felfigyeltünk egy ponton az avarszőnyegre, ugyanis mozgott. Kezdtem megijedni, valami vadállat lehet, mire kiderült, nincs vész, csak a Pici az, terepkutyának álcázva, minden négyzetcentiméterén száraz levéllel és bogánccsal borítva.
Az út következő szakasza már izgalmasabb lett. Kezdtek a hepehupák komoly szakadékokká alakulni, néhol lánc vezetett a turista út mellett, amibe lehetett kapaszkodni, szóval kezdett a dolog komolyra fordulni.
Elérkeztünk egy kis patakhoz, ami tényleg nem volt túl nagy, csak épp átlépni nem lehetett. Na jó, a Laci át tudta, de neki olyan nagy a lába. Andika nekifutott, átugorta. Én nekifutottam... és meg is torpantam. Olyan nagynak néz ki, meg olyan meredek a partja is... és különben is, nekem tériszonyom van... és biztos elcsúszok a túlparton... Megpróbáltam egy olyan részt keresni, ahol a kiálló köveken esetleg át tudnék lépkedni. Találtam is egyet, klassz lapos sziklákkal volt tele. Az első lépés még simán ment, a másodiknál azonban megbillent a kő, és én szempillantás alatt ott találtam magam térdig merülve a jéghideg vízben.
Kezdett elegem lenni picit. A cipőm klaffogott, szeretteim röhögtek, csíptek a szúnyogok, kezdett sötétedni... haza akartam menni. Hál'istennek már a többiek is.
Ekkor vettük észre, hogy miközben én pancsoltam, a Picinek is ehhez támadt kedve. Csak ő szőrös, meg leveles- ágas. És most már saras is. Laci megkérdezte, a kutya melyik autóval jön haza? Mert a miénkkel ugyan nem! Nem elég, hogy mocskos, de ahogy haladtunk az úton, egyre nagyobb is lett. Ugyanis a vizes bundájába minden beleragadt. Andika szerint ha tovább locsoljuk, még valami fa is kinőhet, annyi földet meg mindenfélét összeszedett. Igaz ami igaz, én is valahogy egyre magasabb lettem. Tényleg van valami a természet varázserejében. Laci hamar lehűtött, hogy az csak a gyarapodó sárréteg a cipőm talpán, továbbá én sem vele megyek haza, ha ez így marad. Mire a kocsihoz értünk magasabb lettem nála is.
Pici nehézséget azért mégis okozott, hogyan vigyük haza a kutyát, de szerencsére én mindenhová magammal viszem a túlélő-felszerelésem, amiben van manikűrkészlet. A kisollóval nekiláttunk a bundanyírásnak, egész más kutya lett belőle a végére. Ugyanis szőre... az nem sok maradt.
Este, mire hazaértünk csak annyi energiánk maradt, hogy a fürdőszobáig eljussunk. De nem baj, holnap hétfő, majd pihenek a munkahelyemen.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=10966