Emlék

A kisfiú csendben játszott az autóival. Lassan tologatta az asztal üveglapján őket, s megbűvölve bámulta, ahogy a kerekeik forogtak ide- oda. Hosszú percekig el tudott így szöszmötölni. Életének rövidke kis másfél évével minden furcsa dologra rácsodálkozott, felfigyelt minden új rezdülésre, s piciny tudata, mint a szivacs, szívta magába a tudást.
A kulcs zörgésére felkapta a fejét. Csak az apu jöhetett. Piciny lábacskáival pillanatok alatt a bejárati ajtónál termett, s türelmetlenül nyújtózkodott a kilincs felé, amit lábujjhegyen sem ért még el. Apja óvatosan nyitotta az ajtót, hiszen jól bevált koreográfia volt már ez, tudta jól, hogy a pici fia ott kukucskál mögötte. Imádta, ha ilyenkor az apu megijesztette, majd felkapta, s jól megpörgette a levegőben.
Ma valahogy nem volt nagy a „hu”. Meg nem is olyan magasra dobta az apu, meg nem is olyan sokáig pörgette. Meg az anyu nem is nevetett rajta, mint szokott.
A kisfiú még rángatta kicsit az apja kabátját, hátha pörgeti tovább, de látta, hogy ma nem így lesz, így visszaszaladt az autókhoz, s újra belemerült a kerekek piszkálásába.
Nemsokára arra figyelt, hogy zaj van kint a konyhában. Anyu és apu kiabáltak. Szoktak kiabálni, ő azt nem nagyon szereti, mindig megijed tőle, és amikor már nagyon megijedt, akkor sírni is szokott. Anyu is sír már- hallja, és apu bejött most, őt vigasztalja. Olyan jó az ölében ülni.
Anyu valamit pakolni kezdett a szobában, és az apu nagyon mérges miatta.
A kisfiú is bement a szobába, jó mulatság volt kiszedni a táskából, amit anyu már belerakott, ezen mindig jól szoktak szórakozni. De anyu most nem nevetett, csak dühösen kitépte kis kezéből a holmikat. A kisfiú megint elkezdett sírni. Rohant volna az apjához, de az anyu felkapta a levegőbe, és elkezdte öltöztetni. A kisfiú még jobban sírt. Most nem akart sétálni menni, most az apuval akart kergetőzni, meg autózni, meg a függöny mögött bújócskázni, mert az nagyon nagy mulatság, amikor úgy elbújik, hogy az apu mindenhol keresi, és csak nagyon sokára találja meg, és akkor megint lehet pörögni a levegőben.
A kisfiú még jobban ordított, mikor anyukája bekapcsolta a horkába. Nem akar most itt ülni. És apu is sír már, és mindenki kiabál.
Egyre jobban félt. Pici öklöcskéjét a fülére szorította, és sikított, ahogy a torkán kifért. Apu ölébe akart menni.
Apukája kikapcsolta a szíjakat, felemelte, de az anyukája kitépte a kisfiút a kezéből, s csak úgy, a hordozó nélkül kiviharzottak az ajtón. A kisfiú látta apukája könnyes arcát. Aztán már csak a lift csukódó ajtaját.

Talán egyszer elfelejti. Vagy a kiabálást… vagy az édesapját.




                                                      





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=11005