Kapaszkodom, kéz vagy láb, amit elérek
körül, belül, egy kényszeres ígéret,
hogy egyszer, majd, ha újra építem
örök időkre itt leszek – velem.
Most ringass, éj. Talán a végtelen vár,
ha nem bosszant a tiszta értelem már
és büszkeségem mindent elkövet,
hogy oldja... nem, elfedje csak a görcsöket.

Talán idő. Másik dimenzió.
Hogy működik? Tán tiszta kémia
ami hevít, űzi elégni a
lélek nyomot, míg semmit nem hagyott?
S aztán mi lesz? Csupán hamu vagyok,
szél szórta szürke pernye
fájó füstillat-emlék csendje,
átrezgő új lét, egyszerű, de jó?
Talán idő. Másik dimenzió.

Kapaszkodom. Száz kaccsal álmodok
összefonódni a füstös fintorok
között egy vágyott, ismeretlen léttel.
Százat látok. S még egyik sem ért el.
Hát... repülj hajóm!
Szállj sós hullámú tenger-árnyakon,
vihar sodor,
én lélegzem, s csak kapaszkodom.