Törött szárnyak
Szerelem partján tántorogva , nem tudva nap, sem évszakot botladoztam át a januáron. Ez a Valami mélyen megfogott.
Idétlen mosollyal, hangos vigyorral adtam át nap mint nap magam annak a felejtett, ébredő érzésnek mely mindenki szívében megfogan,
kerestem ezer kapaszkodót, téptem virág és bokorgyökeret, mégis csak csúsztam egyre lejjebb, szívszakadék pereme felett,
átfújt a szél, és dideregtem mint aki nyáron is lázban ég, először magam is kinevettem. Bolond! Ez árok nem szakadék,
annyi ilyenen léptem már keresztül. Hogy szívem a torkomban dobogott, ha hátranéztem, gúnyoltam magam. S most érzem, hogy mégis megfogott.
Vihar ez bárki bármit állít, vad hózápor, szél, mit szél, förgeteg, felkapva engem, ezer mással persze, a szédülésig pörgetett,
néha leejtett, s a pillanatnyi csöndben ültem, mint aki nem tudja merre van, honnan jött, hová tart, fél-gyerek-felnőtten kerestem a helyem, kerestem magam...
Nem engedem hogy szédítő viharok tépjék szakadt szívem mint rongyos kabátot, valahol legbelül tudom hogy ki vagyok, megfogalmazódom, a világra kiáltok...
de fáj az én. A szívvihar oly jólesőn sodor, szállni és zuhanni oly finom-szédítő, megrészegít, mint a könnyedén finom bor, tűnik a kor, tűnik az idő...
És mi lesz utána? Mi történik majd ha a vihar elcsitul, és tiszta lesz az ég, agyam tovább jótékony köd nem borítja. E bódult szédülésből mire futja még?
Csöndesős hajnalban kódorogva mint akit éppen elhagy a mámor, megsebeztél, de gyógyulok már, ezerszer áldott és átkozott Ámor.
|
|