Visszahív...

A fű alól még rám kacsint a csend.
A zöld nekem tegnaptól mást jelent,
és mást jelent a füstös nagykörút,
mert újra s újra élem Nagykörűt,
e csöndes belső béke-végtelent.

Nem súg felém, de értem, mit akart
a halkan rezgő fák alól a part
falára lágyan simuló Tisza,
s a fények játékával álmodó kusza,
örvénylő víz szívemben mit takart,

nem játszik rajtam friss alföldi szél,
nem hallhatom, ahogy hozzám beszél,
repülni hív a kéklő ég alatt
a messzeségbe nyúló pillanat,
és illatával átölel, hisz él...

Köröttem érzem még a fényeket,
ahogy egymásba fonva sejlenek,
és izzanak, hevítik a szívem,
majd fénycsóvát repítve hirtelen
sodornak el csodákat élni meg,

a hang kavalkád búrájába von,
ringó zsongását ébren álmodom,
megvéd, takar, és féltőn körbevesz
az ismeretlen, mégis ugyanez
idézi fel boldog gyermekkorom.

Percek voltak az órák és napok,
fényük egy esőcseppen átragyog,
sejtjeimben a nagykörűi béke
fájó mosolyba olvad, látod, vége...
szikráiban már egymagam vagyok.

Budapest, 2008. június 30.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=11215