Foltokat gyűjt a konyhakő,
Száradva meditál az edény,
Pörkölt illat tán orrba jő,
Élt az étel egyszer szegény.

Anyám a boldog szakácsnő,
Otthon dáma, bolondja én,
Ha most mondja, hát enni kő,
Én szolgatag, ő meg serény.

Túl van már oly sok ünneplőn,
Mikor várt újat s remélt,
Ma megtanult ő a kevésből,
Osztani a drága kegyért.

Mert reggeli kávé lefő,
S látja rég munkahelyét,
Minden napot az ebédlőn,
Most emészti föl rejtekén.

Az életerős munkásnő,
Mit számít mire vihetné,
Lennék neki elegendő,
Csak ölelésem szívlelné.