Álmaimban látom arcod.
S akkor szitáló permetként
Hullnak a mélyről jövő könnyek.
Míg fejem párnámhoz szorítom,
A lelkemből felszakadó sóhaj, 
Messzire űzné el a határtalan 
Csendet.
Ilyenkor érzem, túl távol az út,
Mely a végtelen időtérből
A boldogságig elér,
S hiába keresem, nem látom végét,
Csak a röpke pillanat az, mi még
Vágyaimról mesél,
Álmaimban mindig tiéd vagyok.
Rajongó szíved csillagfényű
Tükörként tiszta hittel ölel,
S míg ajkad forrón csókolja ajkamat,
Én kezembe rejteném azt a percet,
Mely kezed érintésére oly
simogatón felel.