Halványuló lábnyomod őrzik még a kövek,
szél sodorta vizeken emléked evez.
S mikor a part menti fűz alatt megpihenek,
mintha megérintené kezem a kezed.
Látod, sok, sok év után is csak rád gondolok,
miközben napok jönnek, mennek,
s a magamra zárt ajtók mögött egyedül sírok,
érted hullnak ma is a fájó bánatkönnyek.
Nem halványul színe a tavasszá vált
télnek,
melyben mosollyal ölelnek a boldog emlékképek,
mert míg tudni vélem , hogy e világban vagyok
nem veszi el tőlem senki ezt a legszebb pillanatot.