Hófehér papíron zokognak azok az elárvuló szavak,
Melyek sós könnyeket ejtenek a neked írott versre.
S míg a tőled kapott emléktollból vért karcol a tinta,
Fojtó magány ragad torkon e vég nélküli csendbe.
Már sosem lesz befejezve az a megkezdett gondolat,
Mit még annyira szeretnék elmondani neked,
Mert mikor ajkam szóra bírnám, vad keselyűk jönnek
És kitépik karmaikkal a belém rejtett hitet.
Látod, egyszer elsuhannak azok a színes röptű álmok,
Amik észrevétlen érkeznek, és észrevétlen mennek,
Mert bárhogy is marasztaljuk a tovaszálló időt,
Minden földre szegzett pillantása a végtelenbe törtet.
