Foltozott lelkem mélyén megbújnak a könnyek.
Nincs már jajszavuk sem. Csendesen pihegnek,
Mint azok a tollatlanul vergődő fiókák a földön,
Kiknek egykori álmaik is rég megsemmisültek.
Sötéterejű viharfelhőt terít rám a tajtékozó élet,
Nincs egy parányi rés sem, hol fényvillanás lenne,
Hiába indulok járatlan úton ösvényt keresve,
Minden megtett lépésem holt nyomot hagy benne.
Kidőlt fagyökerek súlyától roggyan meg a térdem,
Sárból éledt vaskereszttől görnyed meg a vállam,
S én hiába akarom megtartani gyengülő karommal,
Sehol sem talál rögnélküli talajt botladozó lábam.
Meddig lehet megvédeni azt a túlhajszolt elmét,
Minek minden idegszálára fészket rak a nyomor?
És meddig lehet bírni azt a vég nélküli fájdalmat,
Mi a szív legbensőbb burkába is tűszúrásként hatol?
Mennyi kínt tud feldolgozni a ronggyá gyűrött test,
Hogyha oszló sejtjeiben a vér is más irányba halad?
S mennyi könnyet nyel el az a kiszáradt szemgödör,
Melynek mélyülő barázdáira már csak sóoldat ragad?
Mennyi vesztett csatát visz magával a hitvalló tudat,
Mennyi lázongó dacot tép szét az ösztön erejével,
És meddig készteti a szívet dobogó ütemre,
Hogy megküzdjön öncéljáért egy utolsó eséllyel.
