Mama,
Ma esőt sír a felhős ég. Könnyét szórja rád!
Besározza cseppjeivel a fehér hó nyomát.
Könnyű tested eláztatja a kiásott gödörben,
S elrabolja legszebb álmod- a tavasz illatát.
Ma úgy érzem, veled száll súlytalan lelkem.
Régi házunk kertjét is mély csend járja át.
Nem él már ott semmi, amit valaha szerettél.
Fagyott ágon nem hajtanak lila orgonák.
Rózsaszirmot szórnék törékeny kis testedre,
Hogy ne fázz, míg nem jön a nyári virulás.
S ha majd tikkasztó hőségben zöldül az élet,
Hűs szélként simítanám szíved ritmusát.
Ne félj mama a sötétségtől, fogom én a kezed.
Úgy vigyázok rád, mint te, annakidején,
Mikor mindennél jobban félve hozzád bújtam,
Míg csillagjait ragyogtatta a hideg téli éj.
Nem tudom, most hol jársz, azt sem, milyen ott.
Várnak-e rád fények és vár–e rád nagyapám.
Körbevesznek-e régi barátok, kedves rokonok,
Vagy egyedül kell lépdelned az égi lajtorján.
Megyek én is nem sokára. Várjál rám mama.
Viszek színes sugarat, mit összegyűjtök neked.
És szívkoszorúba fonom az összes réti pipacsot,
Hogy újra gyönyörködjem szépségében veled.
Még gondolkozom azon, mit szerettél nagyon.
Felidézem a feledésbe merült homályos képet,
S ha megtalálom közöttük a legélénkebbet,
Kincsként viszem el, mint legszebbik emléket.