Vörösliliom

 
Óh te drága fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
még sem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább

 
Hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén

 
és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz,
helyettem is hiszed jövőd igazát,
ha marcangol a kín egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát

Álom-üst fortyog benned, mint a láva,
a legsűrűbb méz is mélyedből ered,
bátran indulsz el minden vad csatába,
majd győzelem tölti minden szegleted

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad.
Nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,
bérc-nyomta kővé változol a bajban,
nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább

Lena 

Hősként harcolt szívem már nem állja a sarat,
botján támaszkodva roggyan meg a térde,
hiába hoz láz-nyarat a virágfüttyös tavasz,
ott sírdogál egymagában a semmi közepébe

 

Fáradt izmát iga hajtja s az élet keménysége,
mely szikár arca vonására vércsíkot remeg, 
s míg áthajlanak cseppjei az elfáradt mesékbe,
mélyült árkú szeme könnyel telik meg

 
Esténként, magány-ölbe hajtja őszezüst fejét
s rongyélete napjait két kezébe fogja,
hogy fénye, mely árnyékot vet deres álmaira,
hátralévő éveit még díszbe csomagolja,

mert a szív, az bátor, csak ereje van fogytán,
ereje mely valaha sas-szárnyat kapott,
hogy az idő fölé emelkedve átrepülje majd
a halhatatlanságig érő hullám fodrokat

 
S ha nem zenél már többé halvány lüktetése
és szótlansága megdermeszti az acélsírokat,
egy öröktörvény dolog jusson mindenki eszébe
a szív volt az, ki ütközött és babért aratott