Mikor harmatcsipkét horgol a hajnal, a rozsdás kerítés hálóját fonja, fehér fátyla fordul szél után, s jajjal tépett érzést hintáz. Markába fogja
törtkristály szálait a létnek - félek, már nem látom többé a tündöklését. Fakult fényű álmok nyomán a lélek hangjai beszélnek. Halk tűnődését
hallgatom. A hideg lehelet számra dermed, szavam fagyott torzó. Mennyei áldás dérré szárad - s fütyül imámra az ég - közben hullnak gyöngyszín könnyei.
