Így dél körül, ha ül előttem rezzenéstelen
a képkeret veled kitöltött színes ablaka,
fejembe’ jár, de kár, hogy éppen nem lehetsz velem,
a csend feszít, a szív pedig tehozzád hajtana.

A jéghideg üveglapon ragyog mosolyt szemed,
és ajkaidra ittasan borulnék rá, tudom,
de délidőn e nőn időzni másképp nem lehet,
csak ujjhegyem legyen, mi jár a zord üveglapon.

Mégis... a kép belép az íróasztal-csend mögé.
Nyarat idéz a kéz, ahogy az abroszon pihen,
árnyékait kicsit a fény nyakadba rejtené,
és elhiszem, a szem ahogy megrebben hirtelen,

most szél szalad, hajadba túr, és úgy simítod el,
hogy felfeded füled izgalmas apró íveit,
egy mozdulat, tudattalan, vagy sem, nem érdekel,
köszönni kell, ölelni, hogy tehozzád visszavitt.

A színeket neked hagyom. Egy képkeretnyi nyár,
sóhajnyi jel felel bennem ezerszer járt utat,
helyére megy, nem egy idő, tudom, hogy visszavár...
Egy párafolt, ha volt, fura kis fénytörést mutat.