Még úgy fonnak össze a hajnaltört napok,
akár az ügyes kéz a kosár vesszejét
itt-ott megszakadtan, magamra hallgatok,
megnyikkan, sajdul a magányos persze-lét,

dacból élek még és nincs mit megtagadnom,
nem száradt, nem hajt újat dolgaim sora,
elszőtt önmagammal hajlongok a parton.
Nem hozok, nem viszek, nem jutok sehova.

Nézd, feljebb száz másik ugyanígy vetél el
napra napot, évet, és elfogyó erőt,
húzd tovább, valamit érzel, hogy lekésel,
valamit, ami a lényeddel összenőtt

valamikor, tán a teremtés hajnalán...
- húzd, emeld, és nézd, ahogy elcsorog –
összefont számmal, ha tudnám, elmondanám
azt az egyetlen szót, azt az egy mondatot...

Millióan merjük, s nem merjük a semmit,
cseppekért halunk, s szürkeséggel hint be
tört agyunk, de egyszer megébreszt az ős hit:
Istenem,
nem ezt kódoltad egykor génjeinkbe!