Miklós szomorkás volt, amiért hosszú időnek kell majd eltelnie míg kedvesét újra két kezében tarthatja. Tudta, hogy Júlia hiánya, szinte megnyomorítja majd a lelkét. Öt éve ismerte a lányt, szinte azonnal lángra lobbant iránta, tudta és érezte, Júlia élete legnagyobb szerelme. Kapcsolatuk kezdetén még nem gondolta, hogy ennyire komolyra fordulhat az ismeretségük, mostanra azonban szívesen lett volna egy életre a lány társa.De a DE...mindig megmaradt benne...
Gondolatait Júlia szakította félbe, gyakran kérdezte a férfitól tépelődését látva:
- Most mire gondolsz?
- Semmi komoly, csak elméláztam - mondta Miklós.
- Gyere közelebb - kérlelte kedvesét.
A friss parfüm illata körbejárta a helységet, mindennek édeni illatot kölcsönzött.
Júlia mogyorószínű selyem köntöst viselt és feltűzött hajjal mosolyogva lépett Miklóshoz. Gyönyörű szemei, huncut mosolya, szinte azonnal mindent elsöprő vágyat ébresztett szerelmében.
A férfi gyengéden átölelte és magához húzta, majd hosszan csókolózni kezdtek. Júlia lassan kibontakozott az ölelésből és pajkosan mondta:
- Szedjük össze magunkat, lemaradunk a reggeliről
- Rendben, letusolok és mehetünk - válaszolta Miklós.

A szállodából kifelé jövet megálltak kicsit a muskátlival tömöttre pakolt terasznál és búcsúzóul jó nagyokat szippantottak a friss erdei levegőből. Madarak kórusától volt hangos az erdő, a fák alatt a lengedező szélben erdei pajzsikák bólogattak, mintha táncolnának a csicsergésre.
Beszálltak az autóba és elindultak.
A férfiben a szerelme iránti érzések kavarogtak, közben az ablak előtt elfutó tájat szemlélte. A rádióból kellemes pánsíp muzsika szólt, egymásra mosolyogtak, mert ezt hallgatták akkor is amikor megérkeztek, hogy kiszakadjanak a világból, mielőtt búcsúzni kell. Átmenve a városon megpillantották az őrszemként magasodó bazilikát.
- Álljunk meg – szól Miklós.
A lépcsőnél középkori jelmezbe öltözött furulyás muzsikált, különös atmoszférát teremtve.
A dómba lépve lenyűgözte őket a hely kisugárzása.
Megfogták egymás kezét, megszorították és halkan lépdeltek. Lépteik koppanása visszhangzott, mikor egyet kondult a harang.
- Menjünk - törte meg a csendet Júlia.
Leültek a parkban egy padra, nézték ahogy a fecskék ezernyi fészket raktak a templom tetejének párkánya alá és vidám kergetőzéssel jelezték, hogy itt a tavasz, és talán életre szóló párt választanak most maguknak.
Miklós átölelte a lányt és szenvedélyesen megcsókolta, mikor kinyitották a szemüket elmosolyodtak.
Megszólaltak a nagy harangok, megadva a zárszót a pillanatnak, mely mindennél boldogabb volt, és amiből oly kevés jut a mai érzéketlen világban, ahol úgy tűnik, a sötétség az úr!

A repülőtéren halk zsibongás volt. A lány szomorúan nézett a távozó gép után. Még látta Miklós markáns arcát, távolodó alakját az egyenruhában. Nézte a hatalmas feliratot - IFOR. Szeméből az elfojtott könnycseppek áradata indult, utat engedve a kétségbeesésnek.

2010-06-08