Ébredés...
Háborodott álom gyötör, felettem fényes csillag tündököl.
Sokat töprengek rajta, miért teszi ezt velem az Úr, újra és újra.
Miért ad reményt, ha nem érdemlek csak verést?
Próbáltam önmagamból kilépni, külső szemlélőként hibákat keresni.
Az őrület apróbb jelein kívül semmit sem találtam, csak zokogó szívemet, parázsban.
Úgy hittem ismerem, sejtjeimet, önsajnálat lehet, de ez nem felelet.
Szögesdrót koszorút fon a gonosz agyam köré, közben beáll a félelem hátam mögé.
Távolodó lépteim nyomát már sár fedi, akit szeretek megtenni nem akarja, vagy nem meri.
Vádlón néz rám, mert nem érti, belső tüzemet nem érzi.
Mások gyarlósága, saját butaságom, de a halált vágyom.
A súlytalanság állapotában lebegek, nem lesz utolsó vacsora, majd imádkozom, ennyit tehetek.
A körforgásban hasznom lesz, meg nem élem, rothadó testem még jó eleség lehet férgeknek remélem.
Lelkem útját majd Isten határozza meg, te ne tedd, pokol vagy Mennyország lesz!
Nem fáj már az ősz és a tél után jön a tavasz, s a szerelem újra rügyet fakaszt.
Felteszem fáradtan mosolygós arcomat, várok és vágyakozom...
|
|