... szorosan összebújva...
A magas fák csúcsára ébenfekete varjak ültek ki, már koradélelőtt. Nagy hó lesz... jegyezték meg többen is. Késő estére járt az idő, s a város népe már nyugovóra tért, mikor munkából hazafelé indultam.
Szeretem az éjszaka fényeit, szinte szikrázik ilyenkor a város. Fények cikáznak, sejtelmesen megvilágítva a tereket, utcákat és a templomtornyokat. S olyan mély a csend, hogy hallható válik a macskaköveken koppanó léptek zaja.
Felettem csillagnélküli... sejtelmes homály. Lassan megnyílik az égbolt... és sűrűcsipkés hófüggönyét gyengéden a városra ereszti. Milliónyi hópihe szállingózik alá, s tétova keringőt jár az éjjeli csendben. Szénfekete bakancsom is pomponos bálicipellővé változik örömében. A város karácsonyfáján széncinegék ugrándoznak, s vidáman villogtatják pitypangsárga begyüket. Az ódon várost pillanatok alatt takarja be, a tollfehér, puha hópaplan. Mindössze húsz perc, s megváltozik körülöttem a világ, kristálytiszta és szűzies lesz. Csak a fehér egyszerű szépsége... és a mélységes nyugalom. Lassan lépdelek, hogy élvezzem a hó puha bársonyát... és ne törjem meg a csodát. A kopár fák gyapotfehér prémruhába öltöztetik elgémberedett ágaikat, s a fűszálak megadóan tűnnek el a hó alatt. Az ünnepi pávazöld fényárban, némán táncolnak a hópelyhek. Hangtalanul huppannak a földre, s válogatás nélkül borítanak be mindent, hatalmas vattatakarót képezve a tájon. A végeláthatatlan fehérlepel lassacskán mindent befed.
A Tél ilyenkor olyan, mint egy tiszta szerelem, mert egyetlen paplan alatt fekszik az egész világ... szorosan összebújva...
|
|