...vacak 2 centiméter...

Talán harminc lehettem, amikor naponta órákig az alábbi dalt hallgattam, miközben  vezetni tanultam egy Zsigulin. Ha nincs ez a dal, talán sosem tanulok meg vezetni.
 
Az oktató első alkalommal megkérdezte, mit tudok az autókról.
-Tudom, hogy van rajta kormány és kerekek, s belülről több pedál.- mondtam  határozottan. 
-No megint kifogtam!- s annyira nevetett, hogy a könnyei is potyogtak.
Első alkalommal esőben és sötétben, hátra slalonozást adott feladatul... csöppet utáltam  is érte. Mit csöppet...? inkább mocskosul...! No akkor úgy éreztem, hogy sosem fogok  autót vezetni. Szinte semmit sem láttam, és a nyakam hihetetlenülk megfájdult. Amikor  ötödször mondta, hogy kezd újra...! kiugrottam a kocsiból, rácsaptam az ajtót, és  pukkancs módjára kiabáltam.
-Tudod mit, csináld meg Te! Én nem hátra, hanem előre akarok haladni az autóval! Az oktató laza srác volt, hátra döntötte az ülését, és kellemesnek egyáltalán nem  nevezhető hangján énekelni kezdte, a kocsi magnóján üvöltő dalt. "Trabanton szállni  élvezet, gyorsabban száll mint a képzelet..."  Érdekes, de valahogy onnantól tudtam, hogy  menni fog ez nekem. Ennek ellenére folyamatosan azt gondoltam, hogy nem is figyel arra  mit művelek. Olyan szinten feküdt el a kocsi jobb ülésében, hogy néha már attól féltem  egyszerűen eltűnik az alsó fertályon. Igazából rá sem mertem nézni, hiszen mereven és  görcsösen, kizárólag az útra figyeltem. Tehát sok volt a dolgom, s emiatt csak a hangját  hallottam, és kocsiablakba felrakott hatalmas lábait láttam... miközben a dobhártyám  majd berepedt, a kocsiban dübörgő zenétől, és az énekétől. " Trabanton szállni élvezet..."  és ez így ment minden alkalommal.

Amikor a negyedik napon négyesben, nyikorgó kerekekkel vettem be a kanyart a város  közepén lévő kereszteződésben, akkor rám kiabált.
-Állj meg azonnal!
Kiugrott az autóból és kacagva ordított, miközben karjait szélesre tárta.
-Mi a fenének vagyok én melletted...? úgy vezetsz mintha a Forma 1-en lennél! Leveszem  a tanuló táblát mielőtt kiröhögnek... és mehetünk rallyzni.

Onnantól tudtam, hogy figyel... és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy enyém a világ.  Élveztem, hogy egyre szélesebb lett szememben a sáv... amiben eleinte azt hittem el sem  férek. Lassacskán látni kezdtem már az út szélét is, és egyre tágult a láthatár. Már nem  kellett erősen koncentrálnom ahhoz, hogy a lábaim biztosan a jó pedált támadják meg, és  arra sem, hogy indulásnál ne fulladjak le. No ez volt az egyetlen olyan esemény  egyébként, amire mindig abba hagyta az éneklést, és azt kiáltotta.
-Könyörgöm, ne öld meg az autómat!

Egyébként végignevettük és énekeltük az órákat. Aztán jött egy őrült nap, amikor  felmentünk Budapestre, s aznap 16 órát vezettem. Hegyi úton le és fel, beállások két kocsi  közé, meredek lejtőkön, kézifékről indulás, úgy... hogy ne csússzak vissza 2 cm-nél  többet. Parkolások ott, ahová egy hering sem fért volna be. Centizni kellett, hiszen nem  fogadta el, ha 2 centivel kintebb lógott a kocsi fara, vagy orra. Olyankor mindig  morogtam.
-Tuuuudom, már megint 2 cm.
Közben sávváltások, és a buzdítása egyfolytában.
-Lépj a gázra kislány...! tedd be az orrod ha van 2 centi...! mert különben itt alszunk.
Persze gyorsan rájöttem, hogy szándékosan keresi azokat a helyeket, melyekkel  tépázhatja az idegeimet... no meg a vacak 2 centiméterével. Ezen a napon talán ötvenszer  is említette, s gondoltam is magamban... mi a francot számít az a nyavalyás 2 cm?

Ma már tudom mennyit jelent... ha van, vagy ha kellene... de nincs. Olyankor, amikor nem  férek bele az éppen ügyeletes nadrágomba... vagy ennyivel csúszom le az ajtók záródását  a megállóban...  esetleg nem érem el a kezedet. Ha hiányzik 2 cm, akkor az ember semmit  nem ér el. Nem férsz be...! nem tudsz elsuhanni mellette...! nem éred el...! nem tudod elkapni...! vagy nem tudod megfogni...!  mert az a vacak 2 centiméter még mindig  hihetetlenül sok... amikor éppen annyi hiányzik az életedből.