Elcseppent viasz...

Nem ezt ígértem...
de kerestem sokáig, s találtam is sokat,
a szürke kavicsok között, apró kis gyémántokat.
Bár nem csiszoltam csillogósra,
mert nem tudtam, hogy majd kell nekem...
 és hagytam, hogy eltűnjön a homokban,
sokra már nem emlékezem...

Ó, akartam én...
ám suhant az élet, lopakodva, nesztelen,
fukarul játszott, s csigaként csúszott le az éveken.
Megfogok ma már minden percet,
melyben rejlik egy csöppnyi vigasz,
hatalmas ecsettel festem az égre,
életem elcseppent viasz...

De fellángol még...
s gyertyaként ontja sejtelmes fényét szelíden,
beragyogva az éjszakát, pislákolva, csendesen. 
S ha mégsem ismernéd fel, mi az...
ami életedbe fényt lopott,
elárulom majd, hogy az is én vagyok,
ki tüzet vitt... és lángot hozott.