Télutó
Elmúlt Karácsony, elmúlt Új év,
s a régi év helyére megint egy új lép.
Az egész természet, a világ megdermedt,
s a fehér gyászlepel mindent eltemetett.
E képet látva, magunkba fordulunk,
és pogány módjára, mindenről lemondunk,
se a környezetünk, se szobánk nem meleg,
hiszen Hazánk fái csak néhol fűtenek.
Oly közömbös az életünk, a napjaink szürkék,
de, ha feltekintünk, mosolyog ránk az ég.
Onnan jön segítség, mástól ne is várjunk,
mert, mind csak azt lesik: elvegyék vagyonunk.
Évről évre várjuk a földi segítséget,
de Trianon óta csak kínozzák népünket,
régi ellenségink ma is vicsorognak,
és lesik, amikor belénk haraphatnak.
De, a Magyar népen senki nem lesz úrrá,
hiába ugrándoz, s kiáltozza hurrá.
A világ végéig velünk van Istenünk,
s benne bízik mindig hívő Magyar népünk.
Vége van a télnek, beköszönt a tavasz,
még akkor is hogyha néha néha havaz.
Kibújt a hóvirág, ellepte az erdőt,
s alig vesszük észre, hogy beköszönt a Böjt.
Pedig ha mind tudnák vagy felérné eszük,
hogy semmi sem mienk, egyedül a lelkünk,
"s, amit a szív magba foglal,
sajátunknak csak annyit mondhatunk".
Ahogy minden reggel új napot köszöntünk,
tavaszt üdvözölve, dicsérjük Istenünk,
hálát adunk Neki, hogy ezt is megértük,
és kérjük, hogy tartsa meg továbbra is éltünk.
|
|