Amikor az ezüst holdfény fürdeti a fákat,
kínnal ébred honvágyam, mit szívem nappal rejt,
mint a jéggel zajló Tisza töri át a gátat,
s zokogva a párnáimra forró könnyet ejt.

Perzselnek az emlékei régi otthonomnak.
hol magyar ember, magyar dalra vidám táncot lejt,
ott, hol régi ismerősök, hű testvérek vannak,
s egy szomorú édesanya, aki nem felejt.

Szélsebesen rohannak a percek el fölöttem,
eltűnnek a napnyugtával mint Tiszavirág,
s míg idegen nyelven törik nevemet köröttem,
hív a Tisza, csalogat egy boldogabb világ.

Amikor a Tiszapartra ráborul az éjjel,
álmaimban kísértenek testvérek, s hazám,
nem tépi az óceán e láncot köztünk széjjel,
ott borítják egyszer majd a szemfödőt reám.