Szegényesen, de megvoltunk, éppen nem éheztünk. Mindig akadt pár baromfi, télen disznóvágás, beosztva elég volt. Egy jó ideig meg is voltam elégedve a sorsommal. Olyan tizenhárom éves lehettem, amikor rájöttem, hogy itt valami nincs rendben. Minden osztálytársamnak volt „csöréje”, csak nekem nem. Kezdtem figyelni őket. Valahányszor egy fiú elhaladt egy csoport lány mellett, azok jó nagyokat vihogtak a kötényük alatt. Rajtam nem rityogott egy sem, szinte észre sem vettek, vagy ha igen, akkor csak azért, hogy alaposan végignézzenek rajtam. Egy reggel én is végignéztem magamon. Hát nem igen volt mit nézni. Cipőm csak hírből volt, a valamikor hosszú nadrágom cafatjai a térdkalácsommal incselkedtek, s az ingemnek ugyan megvolt még az eleje, de a hátúljának az egyik fele valamelyik kerítésen ijesztgette a madarakat. Hát volt rajtam mit kuncogni a lánykáknak?  Pedig a fizimiskám elég tűrhető volt, a hajam is hullámzott volna mint a búzatenger, ha egy olló rendet csinált volna benne.
Másnap odamerészkedtem anyám elé.
--Édesanyám--,kezdtem a legmézesebb pofával amit csak magamra tudtam kenni, --így nem mehet tovább.
Anyám rámnézett, mintha legalább is azt mondtam volna neki, hogy tetves vagyok.
--Mi nem mehet tovább, te?—lepődött meg, mert nálunk az volt a szokás, hogy a gyerek akkor beszél, ha kérdezik, s akkor is csak amit nagyon muszáj.
--Hát az,--kezdtem belebátorodni--,hogy én ilyen rongyosan járjak az iskolába. Ehol ni, ma-holnap legényember leszek, aztán még semmi sem látszik ki belőlem. Hacsak nem akar édesanyám gondozni egész életében, akkor adjon rám olyan csuhát, aminek láttára esetleg más nőszemélynek is tetszenék, nemcsak édasanyámnak.
Anyám nem szólt egy szót sem, még csak rám se nézett, kopasztotta tovább a tyúkot, de olyan erővel, mintha a szegénységet kopasztotta volna le rólunk  a tollal együtt. Én sem firtattam tovább a dolgot, csak úgy magamnak mondtam, hogy: „eredj, Matyi, míg nem ragad abból a tyúktollból a gallérodra is”, s elvittem az irhámat. Amit mondtam, megmondtam, ennyiből is megérti, aki akarja.
Többet nem is beszéltünk róla, se én, sem anyám. Olyan két hét múltán, amikor iskolába készülődtem egy reggel, beszólt édesanyám, hogy ne vedd fel azt a rongyot, s a kezembe nyomott egy vadonatúj nadrágot, kabátot, meg egy inget, s valami használt cipőt, ami nagy is volt, meg kopott is, de ragyogott az énnekem. Akkor akadt csak meg valami a torkomon, amikor a nadrágon meg a kabáton felismertem apám esküvőruhájának a mintáját. Hogy mikor alakította azt át nekem anyám, nem tudom, de úgy pászolt rám, mint kutya szájába a tojás. Abba a kabátba meg a nadrágba több szeretet lett belévarrva, mint ami ki tud ömleni három folyékony anyai szájból.
Sosem felejtem el azt a napot. Elmentem az iskolába, éppúgy, mint szásszor azelőtt, de valami történt bennem, ott bent, egész mélyen. Hirtelenjében én is embernek éreztem magam, s talán életemben először azt is, hogy én is ide tartozok. Most hogy a ruházat tette-e, vagy az „én is vagyok akkora rakás mint ti” önérzet, mely úgy ragyogott az arcomon mint a hajnalcsillag, nem tudom, de életemben először nekem is vihogtak a lányok. Még talán a fülem vége is begyulladt, mert olyan melegem lett hirtelenjében, hogy szinte letéptem volna magamról apám esküvőruháját, csakhogy egy kis levegőt kapjak. De olyan jól életemben nem esett semmi, azóta sem, mint az a cihogás. Akkor néztem meg a Julcsát magamnak először, úgy alaposan. Igaz, ő kuncogott legkevésbé, de talán éppen azért néztem meg annyira, hogy hát neki vajon miért nincs nevethetnékje rám. El is döntöttem már akkor, hogy megnevettetem, vagy ne legyen  Mátyás a nevem. Azt meg úgy terveztem megtenni, hogy egyszerűen rá sem hederítettem. Udvarolgattam én mindenkinek, mint bármelyik valamire való kakas, de a Julcsának soha. Végül is ő szólított meg, hogy hát  ő talán kancsal, hogy észre sem akarom venni. Én egy ideig kellettem magam, de végül is hagytam „győzni”, s utána  már csak neki udvaroltam.
Nem volt vele könnyű dolgom. Nemcsak hogy még a kezét sem engedte megfogni, hanem az apja szapult faluszerte, hogy jó lenne a koldusnak a vagyon. Én ugyan nem sokat adtam rá, mert már akkor el voltam szánva, hogy innen megyek, ahogy lehet. Mindegy, hogy hova, ha a Julcsa velem jön, otthon leszek. Érdekes, az ember milyen gyönyörűen kitervez mindent előre, órapontosságra. Aztán egy reggel valaki elfelejti felhúzni az órát, s a szerencsétlen tehetetlenül nézi, amint a finoman kidolgozott tervei egyenként fulladnak bele az időbe…

   ----------------------------------------------------

Egy ideig csavarogtam. Először Bécsben, majd Olaszországban. Furcsa volt az a világ nekem, de nagyon. Elsősorban is én soha nem tanultam idegen nyelvet, az akkoriban még nem volt szokás, legalább is parasztok között nem. Külföldön meg nem tanultak magyarul. Igy hát mutogattam mint a kuka, s mégsem értettek meg. Olaszországban jöttem össze egy magyar fiatalemberrel, Balázsnak hívták. Halász Balázs. Jó teleszájú név. Neki volt valami pereputtya Amerikában, oda készült, várta a hajóját. Akkoriban még könnyen lehetett menni, az ember megvette a hajójegyet, s ment. Mentem volna én is, de nem volt egy  veszett garasom sem. Erre a Balázs unszolni kezdett, hogy vetessem fel magam munkásnak a hajóra, akkor elvisznek ingyen. Addig, addig nyösztetett, hogy végül is, csak azért, hogy elhalgasson, elmentem a kikötőbe, egyenesen a hajóirodába. Sikerben nem is reménykedtem, mert volt ott rajtam kivül vagy száz fiatalember, akit éppen annyira szorított a gallér, mint engem. Talán éppen azért vettek fel, mert csak olyan tessék-lássék módon kértem munkát. Azt már azelőtt is észrevettem, hogy az éhes embert nem szeretik sehol, hát próbáltam pocakosnak látszani. Elég megalázó munkát kaptam. Akkoriban még nem voltak fürdőszobák a hajókon, sőt még klozet sem nagyon, így hát a nagyságáknak meg a nagyuraknak „fülkéket” raktak be, magyarul mondva, bilit. Hát azokat kellett nekem ürigetni. De úgy gondoltam, hogy éppen eleget ganéztam otthon az állatok alól, ez sem külömb. Nem a nyavalyát!  Végig ökrődtem az egész utat! Nemcsak a bilik szagától, hanem a tengeri betegség is nyakoncsípett már másnap, és éppen elég bajom lett volna azt a betévő falatot magamban tartani a szagok nélkül is, de annak a segítségével aztán a legjobb falatoknak sem volt egy csepp esélye bennem ragadni.
Azért remélem hogy a menyország nem úgy van beállítva, mint az a hajó volt. Mert az is rétegekben volt, éppúgy, mint a szárazföldön: a pénzes emberek felül, a szegények alul. Persze felül megvolt minden, amit pénz vehet: a legjobb falatok, báltermek, zene, sétatér, friss levegő amennyit a tüdő elbirt. Alul meg aki éppen megmaradt, az megmaradt, a többivel etették a halakat. Ott aztán nem volt még kenyér sem. Akinek elfogyott, amit magával hozott, az vagy kapott mástól, vagy lopott mástól, vagy éhen halt. A „fülke” valamelyik sarokban volt, s a legszégyenlősebbje is letolta a bugyiját másnapra. A friss levegő meg két kis luk volt a hajó oldalában, ahol állandóan becsapott a víz. Megismerkedtem ott egy  négygyerekes magyar családdal, s amikor csak volt alkalmam, lementem megnézni őket. Olyankor mindig összeszedtem a  maradékot a konyháról, meg az ebédlőasztalokról, s levittem nekik. Annyira hálásak voltak, hogy szinte belepirultam a köszöngetéseikbe. Hogy a légtelen környezettől-e, vagy a szennyezett ivóviztől, nem tudom, de beteg lett a legkissebb. Három éves volt a kislány, szép, szőke göndör fürtökkel, s olyan szinű szemmel, mint amilyen színben az ég ragyogott ott fent a pénzes emberek zsebére. A hajóorvos nem volt hajlandó megnézni, mert  „az a jegy nem jogosítja az utast orvosi segélyre”. Két nap után, amikor megint lementem a lukba, már messziről láttam, hogy itt baj van. A gyerekek összebújva sírtak, az apjuk a fejét lógatta, s az édesanya a sarokban ült, a kis szőkét magához ölelve. Az apa elébem jött, és félrehúzott.
--Ne menj oda, Mátyás--, mondja nekem.—Meghalt. Meghalt még tegnap, azóta igy fogja--. S a fejével az asszony felé billentett.—Nem tudjuk elvenni tőle, mert erővel azt állitja, hogy csak alszik a gyerek.
Én nem hallgattam rá, odamentem a megzavarodott asszonyhoz:
--Adja ide nekem azt a kislányt--, mondtam neki—majd én lefektetem. Nézze, hoztam neki enni is, ettől biztosan jobban lesz.
Előbb oda sem figyelt az asszony, de amikor megismételtem a mondókámat, rámnézett. Én szinte megijedtem tőle. Egyszer, még gyerekkoromban láttam egy halott embert, akinek a nyitott szemei ráfagytak a mennyezetre. S ez a szerencsétlen éppúgy nézett ki. Nem volt ott a  megüvegesedett szempár mögött egy szikra élet sem. Meg sem mozdult, amikor a gyereket elvettem tőle, s odaadtam az apjának. Az elvette tőlem, s a feleségééhez hasonló szemmel nézett a hajó oldalán tátongó szellőztetőlukra…

   ---------------------------------------------

Ha nem evett volna az állandó ökrődés, talán még élveztem volna is a szakmámat. Még így, utólag visszagondolva is nevetek néha egy-egy eseményen, habár akkor nem volt nekem nevetséges semmi sem. Volt ott minden, főleg éjjeli macskanyávogás. Az embert már unalmában is ráveszi az ördög mindenre. Sosem felejtem el, utazott egy mama a lányával. Elég csinos liba volt, és rajta is kaptam egynéhánszor, amint késő éjjel lopakodik be a mama mellé. Egy reggel, már úgy az út vége felé, szokás szerint bekopogtam, és bementem az éjjeli terméket kihozni. Hát egy olyan csetepaté kellős közepébe léptem, hogy megnéztem a talpam utána, nehogy széthordjam a szagát. Nem igen akartam hallgatózni, meg ha akartam volna sem sokat értettem volna meg belőle, mert németül beszéltek, de annyit azért beszippantottam a nyelvből Bécsben, hogy ezt megértsem. A kicsike terhes volt, s az anyja vallatta: ki, hogy, mikor, mivel. Mintha nem tudná, hogy azt hogy kell! A kislány pityergett, könyörgött, tagadta.
--De mama, éppen csak ekkorkát dugott be!—s mutatja a két ujjával, hogy mekkorkát. Hát mondjuk egy fél arasznyit. Szerintem elmérte, mert a tény csak megmaradt, hogy terhes. Sajnos, ezen is csak akkor nevettem, amikor már három napot szárazföldön töltött a lábam, és végre a belsőrészem abbahagyta az örökös hullámzást.

Folytatás következik