Most kéne meghalni, amíg a fájdalom
kopottan, vesztesen alattam hever,
amíg a felhőkben repülnek szárnyaim,
mielőtt vihar jön, s mint virágot, lever...

Amíg a muzsika visszhangzik lelkemben,
s imádott arcod a napfényben ragyog,
ameddig álmodok, mielőtt hajnalban
könnyesen ébredek: egyedül vagyok.

Kijutott nekem is egy boldog pillanat.
Gyertyaláng pislogott a vaksötét éjben,
Varázsló hegedült, s te fogtad kezemet,
te mosolyogtál a színpadi fényben...

Daloltunk, vígadtunk, nevetve könnyeztünk,
amíg a szívünkben táncolt a dallam.
Már sötét a színterem, pihen a hegedű,
de sírását a csendben örökre hallom.

Csalogány délibáb...te hazug, te átkozott,
becsapnál, ugye, hogy szép ez az élet?
Zsarlással próbálnál kihúzni belőlem
még néhány átkozott, magányos évet?

Győztél, te, délibáb, a hegedű sírása
egy elásott kacagást muzsikált vissza..
s a varázsló mosolyát lelkemen viselem,
amíg a sírgödör azt is beissza...

Sír, zokog lelkemben a varázshegedű,
kísért a varázsló, kísért a mosoly,
Ismét e világba muzsikált tégedet
hogy arcomra még egyszer könnyeket locsolj...