Az Erzsi húgom is férjhezment. Segitettek apámékon amennyit birtak, de őket is lekötötték a gyerekek, meg az örökös gond. Az elkövetkező néhány évre tehát meg volt írva a sorsom. Nagyapámék meghaltak mind a ketten, ezt már anyám leveliből is tudtam, és földet, házat apámra hagytak. Szegény apám, végre volt valamije, amit sajátjának hivhat, de még csak annyi ereje sem volt, hogy végimenjen a birodalmán. Nagyapám házában egyenlőre az Erzsiék laktak, ameddig én vagy hazajövök, vagy meghalok. Azt a házat szánták nekem, meg majd a leendő családomnak. De az nem lévén, mit bántam én, ha örökre is ott maradnak. Én majd csak akkor költöztem bele, amikor apám meg anyám meghalt, s az Erzsiék meg beköltöztek apám házába. Azt is csak azért, mert féltem, hogy a sógor egy nap felrobbantja a házat, az emlékeimmel együtt. Olyan ezermester-féle volt az a sógor, minden lében kanál, s főleg nagy "feltaláló". Képes volt napokat eltölteni egy-egy ötleten, ami a munkáját esetleg megrövidítené valamicskét. Amikor beköltöztek nagyapám házába, előbb széjjel akarta az egész házat szedni, és "modernizálni". Ebbe apám is beleszólt, hogy héj, az nem a te házad! Hát valahogy belenyugodott a sógor, s a tetőt legalább meghagyta, de mázlis volt az a tető, hogy nem repült a levegőbe a klozettal együtt.
Na, az a klozet is jó história volt! Ugyanis a sógor, hogy ne lapátolja az évi terméket kézzel, mint minden valamire való ember, feltalált egy "új módszert", ami egyből kiröpíti onnan még a tavalyelőtti dolgokat is. Valahol olvasta, vagy hallotta, hogy repülősbenzinnel akár egy falut is szétlőhet az ember, ha az jól van beállitva. Hát ő úgy gondolta, hogy ha a falunak megfelelő, akkor jó lesz az a klozetnak is. Talán jó is lett volna, ha nem egy egész hordóval önt alá. De öntött, aminek az lett az eredménye, hogy nem csak a klozetot repítette a levegőbe, de még a közelében lévő kotárkát is, a kukoricával együtt. Természetesen az üvegestót is szépen keresett az eseten, mert ahány ablak volt a környéken az mind vagy betört, vagy olyan szép barna színt kapott, hogy azt többé lepucolni nem lehetett. A legnagyobb tragédia az volt, hogy búcsú előtt való nap lévén, ahány ruhaszárító kötél volt a faluban, az mind tele volt frissen mosott ágyneművel, és legtöbb házon még nedves volt a tegnapi meszelés.

----------------------------------------------


Szép lassan beleilleszkedtem a napi élet közömbös óráiba. Felkeltem, dolgoztam, lefeküdtem. Másnap ugyanazt, előlről. Eltemettem előbb a húgomat, majd apámat, s pár évre rá anyámat is. Mintha ezzel akart volna az Isten bosszút állni rajtam a közömbösségemért. Akadt néhány barát, nem sok, de elég. Nekem nem is annyira a társaság kellett, inkább a sakk kedvéért foglalkoztam velük. Sokszor kérdezgettek, erről is, arról is, s hogy ne kelljen magamról beszélni, inkább meséltem. Ha volt mit, jó, ha nem, hát kitaláltam valamit. Mindig is nagy tehetségem volt a mesélésre, és úgy ki tudtam én egy-egy történetet színezni, hogy a szülőanyja sem ismerte volna fel. Jó volt az, állarcnak. Annyit látott belőlem a világ. De hogy az állarc mögött olyan sáppadt voltam, mint a fal, s azon a falon igen gyakran folyt le a nedvesség, azt sohasem látta senki. Még akkor is folyt, amikor azon a reggelen kigúnyolt a tükör, hogy héj, Matyi, megöregedtünk, egye meg a fene...

V
A Miklós meg az Évája tavaly olyan pünkösd tájban költöztek be a szomszédba. Fiatal házasok voltak, talán még a mézeshetekben. Arról gondolom, hogy elég sűrűn be volt sötétitve az ablakjuk napközben is. Úgy hallottam, hogy egyenesen Pestről jöttek ide, mert ott megunták a port meg a lármát. Na, ezen jót kuncogtam magamban, mert csak a városi ember nevezi a falusi levegőt tisztának, vagy a falusi éjjelt csendesnek. Az első hetekben igen sűrűn hallottam a Miklóst szidni egyik vagy másik kutyát, sőt egy hajnalban a kakasomat is ócsárolta, mert kukorékolni mert. Később aztán ritkábban hallottam ordibálni, nem tudom hogy megszokta-e, vagy megunta. Mindenesetre csend lett. Engem a kutyaugatás meg a kukorékolás nem idegesít, az ordibálás igen. Ez nálunk nem szokás.
Úgy egy hétre az ideköltözésük után, mint jó szomszédhoz illik, átmentem bemutatkozni, a hónom alatt egy nagy üveg házi bort melenngetve. Kissé félve nyitottak kaput, talán még bennük volt a városi mindenkitől-rettegés, de csak beengedtek. Lekezeltünk.
-Isten hozta a falunkba, szomszéd- mondok neki.- Mátyás a nevem. Balog Mátyás.
- Ahm, izé- kezdett neki a Miklós dadogva- Miklós vagyok, Feledi Miklós. A feleségem éppen nincs idehaza, de foglaljon helyet, Matyi bácsi.
Erre bevezetett abba a szobába, amit nálunk "tiszta szobának" hívnak, de aki uraskodni akar, az "nappali szobának" becézi, és még akkor is használja, ha nincsen vendég. Ez a szoba is úgy nézett ki mint ami bőven van használva, mert nemcsak a feltúrt dívány éktelenkedett benne, de még szalámi meg boros üveg is díszelgett az asztalon. Amúgy szép szoba volt, vastag szőnyeg, színes televizió, valami újmódi zenegép, amit itt a fiatalok Stereónak hívnak, meg mindenféle csecsebecse amit városon összekotor az ember.
Kissé nehezen indult meg a beszélgetés. Talán a korkülömbség miatt is, mert az igazat megmondva, nyugodtan öregapja lehettem volna. De lassan, döcögőssen csak megindult, részben illemtudásból, részben a házi bor melegétől. Elmondta hogy ő falun nőtt fel ugyan, de sok időt töltött Pesten, először az iskolában, utána meg dolgozott valami újság-kiadónál. Ott ismerte meg az Évát. Valami lengyel menekült lány volt, akkor még alig beszélt magyarul. Most már elég szépen megtanult, csak lassan kell beszélni vele. Akkor mindent megért. Megunták az örökös zajt, a port, a koszt, úgy döntöttek, hogy falura költöznek, és földbirtokosok lesznek, esetleg állattenyésztéssel is foglalkoznak majd. Azután engem kezdett kérdezgetni, ki fia, borja vagyok, mi a mesterségem, meg ehhez hasonlókat. Voltam-e nős, van-e családom. Bennem már a harmadik pohár bor szaporította a szót, s mivel hogy beszédes ember voltam életemben, nem igen kellett biztatni a nyelvemet, megindult az magától is.

Folytatás következik