Csillogó kékség hízelgett a kert felett. Olyan kékség, ami csak a búcsúzó szeptemberben talál magának életet. Színes falevelek vidáman repdestek abban a kékségben, mintha legalább is esküvőre készültek volna díszes köntöseikben.
A fapadon egy megőszült, megvénült ember reszkető kézzel simogatta a legszínesebbet. Fakúlt szemei üresen néztek valahova a messzességbe, a semmibe..
Onnan, a távolból, hangogat hallott, de az arc, amely szeretettel hajolt fölé, és a szavak, melyeket az ajkak kiejtettek, már nem jutottak bele a lelkébe.
 - Nagyapám -,suttogta a hang a süket lélekbe.- Eljöttem. Nézzen rám, nagyapám! Csak egyszer nézzen rám! Itt vagyok, minden nap vagyok itt. Nem a semmibe, ahova örökre néz. Minden jó, nagyapám. Janó bácsi meghalta, magától. És mindent, mindent megmondtam a Miklósnak. Miklósom nagyon sírt, és aztat mondta nekem, hogy ő már akkor is tudta mindent, amikor odajárt öreg tanítóhoz sakkozni. Várta, hogy én megmondjam neki, amikor én akarok. De azon sírt legjobban, amikor megmontam én neki hogy van énnekem nagyapám is. A Matyi bácsi. Jőjjön vissza onnan messziről, legyen nekünk is egy kicsit! Szeressen engemet, mindenki helyett, nagyapám...
S az öreg visszahozta a szemeit a távolból, de éppen csak azért, hogy azok egy pillanatra megteljenek könnyel. Reszkető újjával felmuttott a kéklő égre.
 - Vele nem tudok többé sakkozni, gyerekem -suttogta halkan. S tovább simogatta az egyre száradó, kimúló falevelet...

Vége