Holdvilág, te vakmerőség netovábbja,
Magányosság oázisa, te!
Oly közönnyel égsz bele az éjszakába
Mintha az csak neked lenne feltalálva,
De borus égen fényed marad-e?

Holdvilág, mond, mért fűzöd be est-ruhádba
A szegény ember reményfonalát,
Amikor a föld kerekén nincs egyebe,
Itala könny, szomorúság a kenyere,
S vígasztalni nincs egy jóbarát?

Holdvilág, ha elázna fénysugarad,
Hódolnának-e a csillagok?
Lecsókolnák arcodról a könnyeidet,
Átkarolnának amikor lelked hideg?
Sóhajt'nának kicsi ablakok?

Holdvilág, ha ragyogna a nap sugara
Amikor te ezüstösen égsz,
Nem lennél te kóbor társa koldusoknak,
S akik szemed fényétől megittasodnak,
Azt sem vennék észre hogy még élsz...