Egy békés pillanatban leszakadt a foltja
a zsebnek, amely féltett emlékeim óvta
s potyogtak az évek egymásután sorba
darabokra tépve, holtra korbácsolva...
Egyenként felszedtem éveim a porból,
némely tettekből állt, némelyik csak szóból, 
szívem hevesen vert  s elsápadt az arcom
tudtára ébredve, életemet tartom
remegő kezemben, s látom, milyen foltos
sok tékozolt óra mely nem is volt fontos..
Egy égbekiáltó zokog ott csak árván,
cafatokra foszlott foltjaimra várván, 
arra folt csak kettő volt, az enyém és a párja, 
a másik fehér sirkő alatt az enyémet várja...