Hullámosra símogatott búzakalász aranyában
millió bogár száll a kéklő ég alatt,
mióta a fenyegető mennydörgés odább haladt.
Ameddig ellátok, e hullámzó aranytenger
s a végtelen mindenség között csak én vagyok,
talán a napfénytől elvakitva égnek csillagok,
de az én szemeimben csak egy könny ragyog...
Valahol messze, világomon túl, pacsírta szól
az eget csókoló jegenye alól,
de bennem csend van...halálos csend...
A nap forrón terül el arcomon, felperzselve könnyeimet
melyek még nemrég bizonyitották létemet,
de a Csend lenyugtatta a zokogást lelkemben...
Amínt a nap melege gyengéden magához ölel,
csak arra tudok gondolni, holnap újra jön a tél...
Most szeretnék eggyé lenni e pillanattal,
s megbékülve a világgal, önmagammal,
lecsukni fáradt szemeimet s mikor az alkony
már csak egy bíbor szemfödő valahol a tenger mélyén,
örök álomra ringatna lágyan a szél...