Nem emlékszem szemeire,
nem emlékszem barna, göndör hajára.
Elfeledtem mosolyát, mely ragyogott
a nyíló cseresznyefára.
Benne égett minden csillag,
s a madár mely az égen ballag feléje,
felém hajlik két pici kar,
mely boldogan tárúlt mindég eléje.

Nem ismerném fel, ha egyszer
az ajtómra vetődne még árnyéka,
nem dobogtatná meg szívem
hazatérő, őszülő halántéka,
nem él semmi, csak az emlék,
ha lehetne sem üzennék már utána,
csalódna hogy elfeledtem, s ha meghalok,
engem akkor ki várna.

Nem repdes már többé soha
kinn a kertben a sok vidám nótája.
A fa alól rég eltünt a zöldre festett
asztalja, a lócája.
De szívének dobogása, s lépte nyoma
visszhangzik még lelkemben,
s csak sírjára nyílík minden,
minden virág ami még van kertemben.

Rohannak a hétköznapok,
lesznek-e még vasárnapok énnékem? 
Sok évtized vasárnapját 
szedtem őssze s már előre széttéptem. 
Lerohan a sok, sok emlék, 
könnyeim, ha boldog lennék, peregnek,
s amint folynak az arcomon,
jaj, de drága emlékeket temetnek...