Valaha régen már láttalak egyszer, 
a hárs alatt ültél egy padon,
habkönnyű felhő úszott az égen, 
s pacsirta dalolt a kőfalon.

Valaha régen már csókoltam ajkad,
remegve fogtam két kezed,
arcodon ezüst holdvilág sápadt, 
s nem tudtad, ott vagyok veled.

Valaha régen egy sárguló fűzfa 
a Tiszára hajlott csendesen, 
s mi ültünk ketten a némaságban,
nem sejtve egymást, kedvesem.

Hogy sImogattam halvány arcod,
kezemben tartottam lelkedet,
tudva, a hajnal első lángja
ha fellobban, mindent eltemet.

A faluban harang kong a csendbe.
Ó, ne virradj meg, hajnalom!
S úgy nyomja szívem ez az álom,
mint vadvirágot a kőhalom.