Mint lepke a tű hegyén
Aha! Szól a szarkaláb,
hölgyem, kicsit add alább!
Bizony drágám, ez barázda,
borostyán futott a házra,
s még becézed, szarkaláb?
Évek, drágám, egy nyaláb...
Látod, együtt ébredünk,
egymás mellett van helyünk.
Nyikorog derekunk, hátunk,
csak a négy szemünkkel látunk,
s ha van Isten, nincs velünk,
de azért megyünk, megyünk...
Jaj, de hosszú még az út,
gőzös dohog, vén vasút,
füstölögve fut a tájon,
ámbár lassan, hogy ne fájjon,
süllyedő vitorlarúd,
te kopasztott dunnalúd.
Ó, viruló szarkaláb,
Mikor lettem szalmabáb?
Bár a szív még dobog bennem,
s pipacsnyíláskor még zengem,
á, csak egy pár szarkaláb,
még enyém a nagyvilág...
Elvirágzok lassan én,
nem is öreg már, de vén,
ameddig vér robog bennem,
üldögélek itt a csendben,
sírdogálva szép zenén,
mint lepke a tűhegyén...
|
|