Nézd, hogy megült az ősz a puszta tájon,
sarkantyút öltött a szél s úgy vágtat,
megbotlott az öreg fűzben, láttad?
A szelet aztán ugyan meg nem szánom...

Nézd, hogy hullik a falevél a fáról,
arany, vörös, ezüst, hullik, hullik,
zizegve száll és az idő múlik,
s egy nap mi is elbúcsúzunk egymástól.

S utána olyan mindegy lesz majd minden,
ó, nélküled nincs is többé élet,
minden reményem és amiben hittem,

az alkonnyal az is mind eléghet,
ha nem létezel, nem kell többé semmi,
csak fejfámat a tiéd mellé tenni...