Nem tudom...
Nem tudom...
Nem tudom, hogy mért szeretlek, nem tudom, hogy mért sírok utánad, könnyes párnám ölelgetem, fájó szívem megöli a bánat. De jó lenne két karodban megnyugodni, megpihenni végre, nem lehet már, felvittek az angyalok csillagnak, fel az égre.
Nem tudom, hogy meddig fáj még asztalomnál látni üres széked, kőbe vésni emléked, hogy sohasem feledjelek el téged, megölelek mindent, ami életedből még maradt utánad, s nézni miként folydogál az ablakon az eső és a bánat...
Dédelgetem emlékedet, várni fogok mindig reád, kincsem, édes álom, hozd el nekem, azt az embert, aki többé nincsen... Amikor az akác nyílik, lépted nyomát kisér minden szírma, s a fecskék, ha messze szálnak, elfeledik azt, ki érted sír ma...
|
|