Hátamon fekszem,
félig lehunyt pilláimon át
nézem a fekete égkupolát.
Tenyeremen érzem a nedves
fűszálak puha selymét.
Az éj csendjét csak a kedves
tücsök kánon szeli ketté.
Szerenádjuk búcsúztatja a nyárt.
Hűs fuvallat, akár a nem várt
vendéget, táviratként jelzi az őszt.
Telihold van, s én keresem rajta
gyermekkorom hegedűsét, egyfajta
elképzelt frakkos figurát.
Bozontos zenész frizurát
akartam látni neki,
amint vonóját hangszeréhez emeli.
Értő fülü közönsége,a ragyogó arccal
körülötte ülő csillagok voltak.
Meséim láttatói mára már mind holtak,
nem látom a zenészt csak a nagyképű Holdat.
A csillagok közt virít műhold
és repülőgép lámpa.
Elkeseredhetnék a valón, ám ha
jobban figyelek hallom a zenét.
A sötét nézőtéren valaki elhagyja helyét.
Táncra perdül, fényes flikk-flakk.
Kívánság- sóhaj, augusztusi hullócsillag.