Szíve helyén csak egy üres folt

virít. Azt gondoltam sokáig, hogy

besatírozhatom, soha nem fogy

ki az ösztönös szeretetceruzám.

De nekem soha nem volt anyám.

Más legalább lehet árva,

s fájhat az anyai kéz hiánya!

Engem nem simogatott soha.

Másnak kijárt egy vagy két mostoha,

kiket szidhattak kedvükre.

Mégis őket ölelték keblükre,

s nem engem, az engedelmest.

Ő csak súrolta, mosta a szennyest,

én mormogtam: Ne szeress, csak tettesd!

Csak tégy úgy, mintha…!

Ez volt nálunk a családi minta:

szülők, gyerekek, autó, ház.

Fénykép, keret, amin rohad a máz.

Követelések, elvárások.

Kérés nélküli ellátások.

Engem nem simogatott se szóval, sem tettel,

mint akit mindig halálosan terhel

az őszinte gyermeki közelség.

Nem hagyta soha, hogy megöleljék…