Vidámabban jött, mint ahogy szokott,
Felitta a bánatos szeleket,
Éltető napsugarat, fényt hozott,
Elhozta magával az életet.
Egy kicsit még toporgott tétován,
Várta, hogy kirügyezzenek a fák,
Majd rájuk terítette mosolyát,
És a városba besuhant a nyár.
Ültem egy padon, téged vártalak,
Langyos szellő fürdette a reggelt,
Az utcákon a kopott házfalak,
Csendesen, ásítva ébredtek fel.
Te egyszer csak, ott álltál hirtelen,
Ahogy nap bújik ki felhők közül,
Pont úgy, ahogy a nyár is érkezett,
Ott voltál nálam észrevétlenül.
Mintha mindig együtt lettünk volna,
Olyan féltve öleltük egymást át,
Szerelmed, a nyár szívembe lopta,
Mert hiszen, te magad voltál a nyár.
Rám ragyogott szemeidnek tüze,
Én fogtam a kezed és vittelek,
És azon a nyáron, szerelmünkkel,
Mi teli kacagtuk a kék eget.