Esténként amikor felkutat sóhajod,
szemérmedet koptasd le magadról állig,
olyan meztelen kell, hogy legyél mint a hold,
hogy szerethesselek lábujjtól hajszálig.
 
Szirmaid ha fátyolként lehulltak rólad,
addig ölel majd szemem, a szám, a kezem ,
amíg karomban már csak reszkető csont vagy,
feszülő bőr, illat és száguldó erek,
csak egy mozdulat mely a végtelenben jár,
maga mögött hagyva mindent lent a földön,
légy kígyóként tekergő szemérmetlen vágy,
új életet magába fogadó ösztön.

Úgy olvadj meg bennem mint érc a kohóban,
lobogó tüzemmel én elemésztelek, 
elégetlek és amikor már csak por vagy,
a hold fényénél újra megteremtelek.