Istent keresek

a talpamra nem estem én,
ez már magában költemény,
gének tréfája: játék,
mely halálos komoly,
fonál, mely könnyen bomlik,
az életem szalad és iramodik,
messze elszökik, jó messze elszökik;
 
álmot ígérek és bízva bízok,
gomolygó ködökkel,
vékony füsttel szállok,
mászok és topogok,
hezitálok és istent keresek,
őrült vagyok, ki szétdobál egy nagy szobát
és kereket old, mielőtt bárki meglesi;

minden szakadásban,
egérlyukban, a még forró parázsban,
csak kutatok, nem tudom hol van,
s mit rejteget, elbújt
e földi pokolban, vagy sosem volt,
csak hiteget, mint világítótorony fénye,
hajótöröttet utolsó percében?