Végtelen makaróni

Milánóit kértem,
Aznap vacsorára,
A tányérom tömve,
Ki pakolta rája?

Egész nagy lábossal,
Amit tíznek főztek,
Ide tették elém,
Nem szűkösen mértek.

Jó étvágyat kívánt,
Minden szakács nekem,
Egyedül maradtam,
Lassan eszegettem.

Egyszer csak, hogy-hogy nem,
Az egyik falatnál,
Éreztem hosszabb, az
Eddig megszokottnál.

Húztam én a számmal,
Régen megtelt vele,
Úgy megindult aztán,
Földön is volt fele.

Csak nem volt sehogy se,
Vége a tésztának,
Nápolyban meséltem,
Ilyet ők se láttak.

Tekeredett egyre,
Mint egy hosszú kígyó,
Vele jött a mártás,
Mert anélkül nem jó.

Ott ültem a széken,
S ésszel nem értem fel,
Volt az úgy nagyjából,
Négy-öt kilométer.

Azóta nem merek,
Makarónit enni,
Vajas kiflit s kávét
Szoktam eszegetni.