Kalandozó dal

Hagyott nekem bízást az élet
Annyi tavaszra, mi még maradt,
Vesztett álmomból mennyi ébred
Kiszáradt szemhéjaim alatt?
Egy pillanat?

Van még szó, tiszta és igaz
Hófehér ingre hímzett ígéret?
Tükrökön mosolygó tűrt-vigasz
Véletlenül még erre téved:
Értem, érted?

Sír még pólyám karomba’ tartva
Csecsemő illatú holnapot?
Ábránd-plédemmel betakarva
Ringatom, dúdolok altatót,
Vigasztalót.

Felismerem, mi valós szépség,
Vagy vesztemre áhító talány?
Rongy-ruhában szeretet-éhség,
Álság-színre festett utcalány,
Sűrű-magány?

Nem kérdezek „talán” dologra,
Új dalban csendül élet-harang:
Szerelmet, csókot vetek gondra,
Rám vár minden bús-öröm kaland,
Mi hátravan!

Különc vagyok, kétségre játék
Utcán pislantó lámpák alatt,
Százszor unt, egyszer lelt ajándék,
Frissen sült kenyérből egy falat,
Ha megmaradt.

Hallgasson más az álnok szóra,
Véremben pajkosan kél a Nap,
Értem, nekem él minden óra,
S én minden órán áldalak,
Mert vártalak!

Asszonyom vagy, így szeretlek,
Ne hagyj, maradj végzetig nekem,
Addig leszek hűség-eretnek,
Míg élek! Semmid nincs nélkülem,
De mind’ velem!

Tudom, jő idő, mikor asszony
Egy percért cserélne éveket,
Tűnt-végtelent velem mulasszon,
Áhított percében ott legyek:
Almát egyek!

Gyermekim is, kiknek hiányzom,
Féltve nézik fakult képemet,
Melyről mosolygó könnybe ázom
Kisírt szemükre emlékemet:
Fedve szeret!

Maradok néhány rezdülésben,
Beléjük takarva lelkemet,
Írott tétova lüktetésbe
Kötöm annak örökségemet,
Ki nem temet.

Nem, nem tudom mennyi holnapot
Szán sorsom ébredni itt lent,
Nappalt ölelő éjetek vagyok!
Eleven, égig érő hitben
Tart az Isten!

Ne félj, ne rettenj, szorítsd kezem,
Míg velem dacolhat e világ,
Csatáim kalandként mind’ nyerem!
Biztonságom járja át szobád,
Tavasz-virág!

Én örökké bízást álmodom,
Tisztát, valót, különc fehéret,
Föld és ég között kalandozom,
Gyermekeinkért, értem, Érted:
Nyert reménynek!