Cím: Tollatlan madarak
Szerző: csega - Csengődi Péter
(01-30-2011 @ 02:18 am)
:
[Lehet, hogy túl ijesztőre sikerült.]
Éles állati sikoly szelte ketté az álmát. Azonnal felriadt, szíve hevesen vert, tenyerei, talpai megállíthatatlanul izzadni kezdtek. Csak egy pillanatra hallotta a hangokat, de azonnal felismerte őket. Hét éve találkozott velük, de sem akkor, sem most nem tudta, mik azok. Csak hogy félelmetesek. Rengeteg rémálma volt miattuk.
Hét éve történt. Ő akkor volt tizenhárom éves. Tizenegy éves öccsével együtt fogócskáztak a szomszédos erdőben, a játék hevében nagyon messzire elcsellengtek. A játékot egy fantasztikus felfedezés miatt hagyták abba. Egy mély barlang, vagy inkább bánya lehetett, aminek a bejáratát beszögelt deszkákkal zárták el. Nyomban odasiettek, és a rosszul illeszkedő deszkák közötti réseken próbáltak benézni, hogy mi lehet odabenn. Ahogy a fának támaszkodtak, az itt-ott megbillent. Mozgatni kezdték, feszegetni, és hamar kiderült, hogy az egyik lapot nem tartják rendesen a szögek. Nem kis erőfeszítéssel kiráncigálták a helyéről, majd az alatta levőt is sikerült kilazítani annyira, hogy beférjenek kis testükkel. Elővette a gyufásdobozt, amit a szüleitől csórt el, és meggyújtott egy szálat, hogy lásson valamit. Körbenéztek, amikor elaludt a gyufa, újat gyújtottak, és egyszer csak rátaláltak egy kapcsolóra. Felnyomták, és az egész alagút mentén kigyulladtak a lámpák.
Folytatták a fogócskát, az új, izgalmasabb helyszínen, mígnem egyszer külön útvonalon indultak el, és csak percek múlva vették észre, hogy elvesztették egymást.
- Hahó! – ordította el magát, és nevetett, hogy milyen vicces a visszhang!
- Hahó! – válaszolt öccse, a hang alapján alig felismerhető irányból.
- Hol vagy?
- Nem tudom!
- Maradj ott, megkereslek! – és elindult arra, amerről sejtette, hogy jöhetett a hang. Míg ő az öccsét kereste, az hatalmas kurjongással próbálgatta, hogy meddig hallatszik a visszhang, és közben jókedvűen kacarászott. Ő folytatta a keresést, néha szólt az öccsének, hogy ne hagyja abba.
Valahol kövek zuhantak le a járat tetejéről. A hatalmas robaj pont arról jött, ahonnan az előbb még az öccse ordibált.
- Hahó! – üvöltötte, de nem érkezett válasz. Ahogy bírták a lábai, arra rohant, ahonnan a hangokat legutoljára hallotta. Kis idő múlva megtalálta a leomlott köveket. A testvérét nem látta sehol. Sírt, bőgött, puszta kézzel ütötte a köveket.
- Itt vagyok – szólalt meg mögüle egy félénk hang.
Megfordult, és a felocsúdást üvöltés követte.
- Akkor meg miért nem válaszoltál?
- Nagyon megijedtem.
Kezdtek megnyugodni, hogy semmi baj nem történt, de hamar kaparást, sikolyokat hallottak a messzeségből. Egy állat is lehetett a bányában, gondolták. De nem is egy, hanem sok. Egyre közeledtek a hangok.
- Fuss! – szólt öccsének, és maga is szaladni kezdett. Bukdácsolva, esve-kelve, a rémülettől hihetetlen erőt kapva rohantak a kijárathoz. Amint kiértek, megfogták a kiszedett deszkákat, a helyükre illesztették, és a földön talált kövekkel visszaverték a szögeket. Ismét rettenetesen megijedtek, amikor az állatok nekicsapódtak belülről a deszkáknak. A réseken csőrök és karmok kapálóztak kifelé, az állatok ütögették a kijárat falait, de nem sikerült meglazítani a deszkákat.
- Soha többé nem hagylak egyedül – ölelte át öccsét, és a könnyei még mindig potyogtak – Soha többé – mondta el még egyszer, aztán karon fogta, és szaladni kezdtek hazafelé.
A bejárati torlasz résein keresztül még éppen lehetett látni, hogy a bányalámpák lassan kialszanak.
De hogy szökhettek ki az állatok? A bánya egy széntermelő üzemé volt, és a kitermelés remekül haladt, de valami érthetetlen okból beomlott az egyik járat. Akkor zárták le, és a munkásokat átirányították a többi szénlelőhelyre. Idővel azonban némelyik készlete igen csak megcsappant, ezért a tulajdonos úgy határozott, hogy újranyitja a bányát. Mivel az első baleset óta beomlásról jelentés nem érkezett, az engedélyt megadták. A bejáratról a deszkákat mondhatni ünnepélyes módon lebontották, és megkezdték a bánya kitakarítását, amikor hirtelen a mély járatokról kaparásokat, sikolyokat hallottak. Nemsokára elrepült mellettük pár igen különleges állat. Akik a bányában voltak éppen, nem is tudták jól megnézni, mi is lehetett az, ami elsuhant mellettük, csak a felszínen tartózkodók vehették őket jobban szemügyre, ahogy repültek a bányától távolodva. Madarak voltak, semmi kétség, talán sólyomhoz, vagy sashoz hasonló, de nem fedte őket toll, csak a csupasz, fekete bőrük.
Másnap éjszaka megtalálták a házat, ahol ő lakott, és nagy hangzavarral a ház köré telepedtek. Időnként felreppentek, köröztek a ház körül, megkocogtatták az ajtókat és az ablakokat, majd megpihentek.
Felkelt az ágyából, és a konyhába sietett. Fegyvert keresett, hogy megvédhesse magát. Szinte könyékig bebújt a késes fiókba, ahol a vajazótól kezdve a bárdig minden meg volt található. Végül egy viszonylag hosszú, hegyes kés maradt meg a kezében. Könnyű volt, éles, tökéletes markolattal. Az öccse is berohant a konyhába, ott találkoztak.
- Láttad mi történt? – kérdezte az öcs.
- Körülvették a házat, be akarnak jönni!
- Mit csináljunk?
- Nem tudom, de amelyik bedugja ide is a csőrét, annak ezzel vágom le – mondta, és lengette a kést a kezében. Kocogást hallottak a bejárati ajtón, félelemmel a szívükben, idegesen osonni próbálva az ajtóhoz mentek, és annak két oldalán a falhoz simultak. Az öccse hosszasan bámult ki a bejárati ajtó üvegén, és végigmérte a tollatlan madarakat. Azután csak bámult. Eszébe jutottak az élmények a bányából. Megfogta a bátyja kést tartó kezét, és így szólt:
- Majd én kimegyek.
- Megőrültél? – válaszolta – Nem mész te ki oda.
- De muszáj?
- Nem mehetsz ki, és kész.
- Nézz a szemembe! Nyugodj meg! – mondta az öccse, miközben meleg, száraz tenyerével még mindig az ő kezét fogta – Értem jöttek.
- Miről beszélsz?
- Azért jöttek, hogy elvigyenek.
Vitatkozni kezdtek, ő nem értette, hogy az öccse miről beszél, az öccse pedig próbálta elmagyarázni neki, hogy most az egyszer őrá kellene hallgatnia, de eredménytelenül.
- Mit akarsz ezzel az egésszel? – kérdezte végül méreggel kevert idegességgel.
Az öccse hirtelen megszorította a kezét, saját teste felé rántotta, és a kés mélyen a gyomrába szúródott.
- Meghaltam! – húzta ki a kést, felemelve a holdfénybe a bátyja kezével együtt, hogy mutassa, egy csepp vér sincs rajta – Akkor, hét éve, meghaltam.
Hátrahőkölt, kiejtette kezéből a kést, és remegő szájjal értelmetlen szavakat suttogott.
- Épp csak kiszálltam a testemből – folytatta az öccse –, láttam, hogy mennyire sírsz utánam, és visszaszöktem. Megígérted, hogy soha többé nem hagysz magamra, egy pillanatra sem, és hét éven keresztül te voltál a legjobb báty az egész világon. De itt az ideje, hogy elengedj!
Saját szemével látta, ahogy a testvére kinyitja az ajtót, és kimegy rajta, de amint utána futott, kint már csak az üres utcafrontot látta. Se madár, amin nincs toll, se ember, aki nem vérzik, nem volt ott.
- Hahó! – kiáltotta utána – Hahó! Válaszolj! Hahó! – de nem jött válasz.
Hetek múlva a bányában javában folytak a munkálatok. A tulajdonos éppen megszokott szénporos uzsonnáját próbálta megenni (amint kihúzta az uzsonnás dobozból, azonnal belepte a kosz), amikor a munkavezető kirohant a bánya bejáratán.
- Főnök! Ezt nézze! – és egy koponyát nyújtott át – Úgy tűnik, hogy a zárás után volt még egy omlás, akkor temethette maga alá.
- Szent Isten! – kiáltott fel a tulajdonos – Ez egy gyerek!
A munkát azonnal leállították, felnyitás helyett vastag földréteggel tömték be a bejáratot. Arra nem derült fény, hogy kinek a csontjait találták meg a beomlás alatt, csak egy névtelen emlékművet állítottak fel, amire ezt vésték:
„Talán több száz bányász életét mentette meg.”
(1160 szó a szövegben) (919 olvasás) 
|
