Kavicsok esnek a pocsolyába
Csengődi Péter: Kavicsok esnek a pocsolyába
Most, hogy a kocsik felverik a kavicsokat,
amik egy tökéletes ívű pálya végén
olyan halkan csobbannak a pocsolyába,
mint olimpikon műugró hölgyek a medencébe,
akik szinte megtanultak kézzel előrefele
elsuhanni a vízmolekulák között,
hogy a zsűri azt lássa, hogy alig lát valamit,
és tized-századpontokkal jutalmazzák azt,
mert úgy látszik, csobbanni szégyellni való,
a hatalmas víztömegből meg ne használjon többet,
mint amennyit az árnyéka megjelöl,
közben meg alig akad derűsebb látvány,
mint a strandon a komisz gyermek mosolya,
amikor a vízből kiemelkedve elégedetten méri,
hány napozót sikerült beterítenie a parton,
hát most arra gondolok, mennyi gyönyört
szalasztunk el a szigorú szabályaink miatt,
hogy egy-egy pacni a ruhán katasztrófa,
és egy-egy apró vágás is életveszélyes,
pedig valahol megvan annak is a szépsége,
amikor a váza leszédül a szekrény széléről,
és a földre érve felfröccsen belőle az üveg,
mintha csak egy vizes luftballon lett volna,
az éles, torz szilánkok egy pillanatra
múló, térbeli szobrot alkotnak a levegőben,
aztán zenét kopognak le a metlakin,
ahogy egyesével lepotyognak onnan,
de ahelyett, hogy megcsodálnánk,
már az eltakarításán gondolkodunk,
a maszatos üvegben is a koszt látjuk,
és nem a csecsemő arckifejezését,
amikor az orrát az ablakhoz lapítja,
szürkének látjuk a meggyfoltokat is,
és rácsapunk a gyerek kezére,
ha felvesz valamit a földről,
pedig mi is a földön vagyunk,
és megérdemeljük, hogy néha felemeljenek,
hogy aztán nagy robajjal landoljunk a talpunkon,
hát most én követem cipőmmel a kavics útját,
és teljes erővel beletaposok a pocsolyába,
hogy fröcsögjön szanaszét a sár,
koszolódjon rendesen a nadrág szára,
és pusztuljon minden, ami steril.
|
|