Havas lett a régi vár, az út, a fák, a táj,
mindent-mindent belepett, mit kibontott a nyár.
Most fehér lepel ringatja az emlékpadokat,
melyekre a ködpihék könnyként hullanak…

Félek nagyon tél, hisz tőled mindig fázom,
hiába öltöm magamra bélelt nagykabátom,
már nem melegíti át fagyott szívem zugát,
amelyre a jégcsepp pára ráálmodta magát.

 
Nem tudom jön-e még csalogányos tavasz,
amiből a madárhangok nyarat olvasztanak,
ami úgy perzseli meg hókristályos lelkem,
hogy égető tűzlángja nyarat ébreszt bennem.

 
De hiszem hogy úgy lesz, mint ahogyan mindig,
a friss tavaszi szelek majd hóvirággal hintik
az olvadó földrétegek kemény rög-porát,
hogy újra virágzóvá váljon ez a vén deres világ.