Mikor megfeszíti mellkasunkat
a nevenincs fájdalom,
és kicsordul lelkünk túláradó könnye,
még a szavak is hűtlenné válnak,
s minden igaznak vélt gondolat,
mi helyet foglal benne.

 
Ilyenkor nem tehetünk mást,
mint hangtalan zokogunk.
Hagyjuk, még mélyebbre vágjon
a keserűség éle,
s hagyjuk, hogy a néma csend
mesélje el mindazt,
mit földrög közé temet
az élet keménysége.